6.rész

Sziasztok! új résszel jöttem..kegyetlen lett :// ..igazából ráfoghatnám arra, hogy szar az idő és a kedvem is..de nem tudom..

Azért jó olvasást, ha rá szánjátok magatokat! :*

Próbáltam hangmentesen közlekedni a házban. Na jó, kb. egy hete vagyok itt, de már másodszorra lógok el. Ez szép. Apró lépteim követték egymást, mire végre kijutottam a bejárati ajtón. Átvágtam a kerten és Vele találtam szemben magam. Szinte majdnem megint neki rohantam, már sokadszorra. Vagyiiiis..

- Hóóó, lassabban. –mosolygott rám.

- Bocsi, csak sok horrort nézek. Egyáltalán örülök, hogy félelem mentesen kijutottam a házból.

- Piros pont érte. –mosolygott.

- És most hová megyünk? –kérdezősködtem.

- Séta?

- Nekem oké. –mosolyogtam.

Séta közben folyamatosan beszélgettünk. Igazából majd meg fagytam, de Harry közelében voltam, szóval nem érdekelt. Sokat meséltem magamról. Azt hiszem inkább nekem járt többet a szám. Sajnálom, stresszhelyzetekben be nem áll a szám. Folyamatosan hadartam, ő pedig figyelmesen hallgatott. Közben megérkeztünk a parkba. Leültünk egy padra.

- Te mindig ennyit beszélsz? –fordult felém vihogva.

- Hát, izé, nem. –nevettem el magam.

- Oké. Amúgy nem fázol? –kérdezte. De igen! Fázok! Már fél órája itt vacogok, de azért észrevette, ez a lényeg.

- Kicsit. –de ekkor összekoccantak a fogaim, és ránéztem amolyan „nagyon fázom” pillantással. Igazából nem hiszem, hogy sokat látott az elfehéredett pofámból. Kábé csak annyit, amennyit a lámpa megvilágított.

- Na, gyere ide. –húzott magához. Közel. Nagyon közel. Egy pillanat alatt felmelegedtem és elhallgattam. Nem beszéltem többet, inkább hagytam, hogy ő meséljen.

Hát nem mondanám, hogy sokat meg tudtam róla, kb. egyenlő a nullával, de én már ettől is úgy virultam, mint a tubarózsa. Igazából nem annyira beszédes, mint én. Inkább csak tőmondatokban közli a mondandóját. Mesélt magáról, a One Directionról. Igen, ez a banda neve, ahol énekel. Lehet, hogy innen volt annyira ismerős.

- Azt hiszem hajnalodik. –mondtam, amikor megláttam a felkelő napot a távolban.

- Mennünk kéne. Mindjárt kivilágosodik. –válaszolta.

Felálltunk és elindultunk visszafelé. Harry rákulcsolta az ujjait az enyémekre, nekem meg kb egy millió pillangó ébredt fel a gyomromban és erősen csapkodni kezdtek. Wáá.

A házunk elé érve Harry elköszönt. Lassan, de biztosan már félálomban vánszorogtam be a házba, ahol két mérges szempárral találtam szemben magam. Apa meredt rám eléggé ingerülten. Hogy ezen én miért nem lepődöm meg?! Miért vannak fent ilyen korán? Ajjaj.

- Merre jártál kisasszony? –kérdezte apa mérges szemekkel méregetve.

- Hát, izé, csak sétáltam.

- Persze. Éjféltől egészen reggelig? .. mégis, hogy képzeled, hogy kilógsz az éjszaka közepén, „csak sétálni”. –ez így annyira hihetetlennek hangzik, ahogy apa elmondja, de hát tényleg ott voltam.

- Most ért csak haza? –jött be a nappaliba Caroline talpig puccban.

- Igen. –válaszolta apa. Caroline pedig a lesajnáló pillantásaival ajándékozott meg.

- Gyorsan felöltözök, és mehetünk is Szivem. –szólt apa, természetesen nem nekem, hanem Caroline-nak.

Apa felment átöltözni én meg ott maradtam egyedül Caroline-al.

- Szívesen. –vigyorgott rám.

- Mi van? –néztem rá elkerekedett szemekkel.

- Illő lenne megköszönni.

- Mégis mit?

- Hát, hogy csak reggel mondtam el apádnak. Ha annyira akartam volna még az éjjel utánad küldöm.

- Óó, azt hiszem legközelebb megkímélhetsz a jószívűségedtől. –jelentettem ki.

- Rendben. Akkor ezt megbeszéltük. –vigyorgott.

- Szerintem is. –azt hiszem ezzel kiérdemelte ismét, hogy „A NŐ” néven hívjam, amikor nem hallja, amúgy meg nem is szólok hozzá. Reának igaza volt.

Jobbnak láttam, hogy felvonulok a szobámba és szépen elalszom. Úgyse lesz itthon senki. Szerencsére.

Délután kettőkor ébredtem fel a telefonom csörgésére. Igazából, aki felébreszt annak nem nagyon szokom felvenni a telefont, de ez most kivétel volt, mert Harry hívott.

- Szépet álmodtál? –kérdezte.

- Hát, ha az szépnek számít, hogy itthon apám várt és azért elég mérges szemmel méregetett.

- Uhh, sajnálom. Az én hibám.

- Nem te tehetsz róla.

- De igen. Én hívtalak az éjszaka közepén.

- Apám nem jött volna rá, ha A NŐ nem árul be..

- Jaj. Értem, és sajnálom.

- Nincs mit sajnálni. –nevettem el magam. –Majd lenyugszik és a mérges farkaskutya szemeit aranyosra cseréli. Remélem előbb, mint utóbb.

Letettük a telefont én meg felkeltem és lemásztam a konyhába egy kis nasiért, mert úgy éreztem hogy ölni tudnék egy kis kajáért..