6.rész

Sziasztok! új résszel jöttem..kegyetlen lett :// ..igazából ráfoghatnám arra, hogy szar az idő és a kedvem is..de nem tudom..

Azért jó olvasást, ha rá szánjátok magatokat! :*

Próbáltam hangmentesen közlekedni a házban. Na jó, kb. egy hete vagyok itt, de már másodszorra lógok el. Ez szép. Apró lépteim követték egymást, mire végre kijutottam a bejárati ajtón. Átvágtam a kerten és Vele találtam szemben magam. Szinte majdnem megint neki rohantam, már sokadszorra. Vagyiiiis..

- Hóóó, lassabban. –mosolygott rám.

- Bocsi, csak sok horrort nézek. Egyáltalán örülök, hogy félelem mentesen kijutottam a házból.

- Piros pont érte. –mosolygott.

- És most hová megyünk? –kérdezősködtem.

- Séta?

- Nekem oké. –mosolyogtam.

Séta közben folyamatosan beszélgettünk. Igazából majd meg fagytam, de Harry közelében voltam, szóval nem érdekelt. Sokat meséltem magamról. Azt hiszem inkább nekem járt többet a szám. Sajnálom, stresszhelyzetekben be nem áll a szám. Folyamatosan hadartam, ő pedig figyelmesen hallgatott. Közben megérkeztünk a parkba. Leültünk egy padra.

- Te mindig ennyit beszélsz? –fordult felém vihogva.

- Hát, izé, nem. –nevettem el magam.

- Oké. Amúgy nem fázol? –kérdezte. De igen! Fázok! Már fél órája itt vacogok, de azért észrevette, ez a lényeg.

- Kicsit. –de ekkor összekoccantak a fogaim, és ránéztem amolyan „nagyon fázom” pillantással. Igazából nem hiszem, hogy sokat látott az elfehéredett pofámból. Kábé csak annyit, amennyit a lámpa megvilágított.

- Na, gyere ide. –húzott magához. Közel. Nagyon közel. Egy pillanat alatt felmelegedtem és elhallgattam. Nem beszéltem többet, inkább hagytam, hogy ő meséljen.

Hát nem mondanám, hogy sokat meg tudtam róla, kb. egyenlő a nullával, de én már ettől is úgy virultam, mint a tubarózsa. Igazából nem annyira beszédes, mint én. Inkább csak tőmondatokban közli a mondandóját. Mesélt magáról, a One Directionról. Igen, ez a banda neve, ahol énekel. Lehet, hogy innen volt annyira ismerős.

- Azt hiszem hajnalodik. –mondtam, amikor megláttam a felkelő napot a távolban.

- Mennünk kéne. Mindjárt kivilágosodik. –válaszolta.

Felálltunk és elindultunk visszafelé. Harry rákulcsolta az ujjait az enyémekre, nekem meg kb egy millió pillangó ébredt fel a gyomromban és erősen csapkodni kezdtek. Wáá.

A házunk elé érve Harry elköszönt. Lassan, de biztosan már félálomban vánszorogtam be a házba, ahol két mérges szempárral találtam szemben magam. Apa meredt rám eléggé ingerülten. Hogy ezen én miért nem lepődöm meg?! Miért vannak fent ilyen korán? Ajjaj.

- Merre jártál kisasszony? –kérdezte apa mérges szemekkel méregetve.

- Hát, izé, csak sétáltam.

- Persze. Éjféltől egészen reggelig? .. mégis, hogy képzeled, hogy kilógsz az éjszaka közepén, „csak sétálni”. –ez így annyira hihetetlennek hangzik, ahogy apa elmondja, de hát tényleg ott voltam.

- Most ért csak haza? –jött be a nappaliba Caroline talpig puccban.

- Igen. –válaszolta apa. Caroline pedig a lesajnáló pillantásaival ajándékozott meg.

- Gyorsan felöltözök, és mehetünk is Szivem. –szólt apa, természetesen nem nekem, hanem Caroline-nak.

Apa felment átöltözni én meg ott maradtam egyedül Caroline-al.

- Szívesen. –vigyorgott rám.

- Mi van? –néztem rá elkerekedett szemekkel.

- Illő lenne megköszönni.

- Mégis mit?

- Hát, hogy csak reggel mondtam el apádnak. Ha annyira akartam volna még az éjjel utánad küldöm.

- Óó, azt hiszem legközelebb megkímélhetsz a jószívűségedtől. –jelentettem ki.

- Rendben. Akkor ezt megbeszéltük. –vigyorgott.

- Szerintem is. –azt hiszem ezzel kiérdemelte ismét, hogy „A NŐ” néven hívjam, amikor nem hallja, amúgy meg nem is szólok hozzá. Reának igaza volt.

Jobbnak láttam, hogy felvonulok a szobámba és szépen elalszom. Úgyse lesz itthon senki. Szerencsére.

Délután kettőkor ébredtem fel a telefonom csörgésére. Igazából, aki felébreszt annak nem nagyon szokom felvenni a telefont, de ez most kivétel volt, mert Harry hívott.

- Szépet álmodtál? –kérdezte.

- Hát, ha az szépnek számít, hogy itthon apám várt és azért elég mérges szemmel méregetett.

- Uhh, sajnálom. Az én hibám.

- Nem te tehetsz róla.

- De igen. Én hívtalak az éjszaka közepén.

- Apám nem jött volna rá, ha A NŐ nem árul be..

- Jaj. Értem, és sajnálom.

- Nincs mit sajnálni. –nevettem el magam. –Majd lenyugszik és a mérges farkaskutya szemeit aranyosra cseréli. Remélem előbb, mint utóbb.

Letettük a telefont én meg felkeltem és lemásztam a konyhába egy kis nasiért, mert úgy éreztem hogy ölni tudnék egy kis kajáért..

5.rész

 Megérkeztem!.. és az új rész is :) ..Sokat késtem, tudom. Hétvégén nem voltam itthon :S ..Mellesleg nagyon köszönöm az érdeklődést!! :)

Jó olvasást!

- Harry. –mosolygott tovább. Azt hiszem ez a neve *-*

- Sorina. –mondtam, kicsit erőltetett mosollyal.

- Szép neved van. –mosolygott tovább nekem meg azonnal kiült a mosoly az arcomra.

- Spanyol. –mondtam, mire felnevetett.

- Esetleg megadnád a számodat?- kérdezte, én meg konkrétan az ájulás közelében jártam.

- Öhm, persze. –aztán beírtam a számomat a telefonjába.

Mosolyogva intett, majd elköszönt egy „majd biztos hívni foglak” pillantással.

Ez a Harry dolog kicsit javított a kedvemen, de még mindig nagyon rosszul éreztem magam, amiatt, amit tettem. Lelkiismeret furdalásom volt.

A ház felé közeledtem, majd óvatosan kinyitottam az ajtót és beléptem rajta. Valami susogást hallottam a konyhából, így oda mentem, feltételezve, hogy ott vannak apáék. Amikor beléptem mindketten kérdőn néztek rám. Egyáltalán nem láttam rajtuk haragot, meglepettséget és egyebeket. Szinte semmit nem tudtam leolvasni az arcukról, és nem ez volt ebben a legrosszabb. A lelkiismeretem már kifúrta az oldalamat, amikor is végre megszólaltam.

- Bocsánatot szeretnék kérni... –mondtam, majd lehajtottam a fejem és a cipőm orrát kezdtem nézni, mintha csak annyira érdekes lenne. Nem volt az. -.. nem úgy gondoltam, amit mondtam és megbántam. Caroline tudom, hogy csak jót akartál, én meg azonnal letámadtalak, és egyetlen ruha nem a világ vége. Sajnálom. Apa, azt a kijelentést, amit tettem, abban a pillanatban megbántam. Igazából mindig jobban éreztem magam itt, mint otthon. –és csak gyöngyöztek a szememben a könnyek. –Kérlek ne haragudjatok rám. –fakadt ki belőlem a sírás. Mindketten oda jöttek hozzám és egyszerre, szorosan átöleltek. Azt hiszem megbocsájtottak, legalábbis remélem.

Igazából a nap további része egész vidáman telt. Sütögettünk a kertben, medencéztünk. :)

Harry viszont nem hívott. Egész nap semmi. Vajon a „majd biztos hívni foglak” kijelentés hány órára vonatkozik?! Mert azóta már eltelt 5 óra és semmi. Ajj. Konkrétan csapkodni kezdtem magam párnával. Eléggé hülyén nézhettem ki. Mindegy.

- Mi a baj? –nyitott be a szobámba Caroline. Ajjaj

- Hogy érted ezt? –kerekedett el a szemem.

- Hát valami csapkodást hallottam.

- Ó, bocsánat, de nincs semmi baj. –motyogtam eléggé kelletlenül.

- Értem. –mosolygott, és távozni készült a szobámból. –De ha mégis..

- Szólni fogok. –fejeztem be a mondatot helyette.

Caroline kiment, én pedig már a bekapcsolt laptopom felé fordultam. Bejelentkeztem, és akkor „egész éjjel kockulok” elvvel neki vágtam az éjszakának.

Rea azonnal videóhívást kezdeményezett.

- Sziaaaaaaaa! –mosolygott visongva a kamerába.

- Szia! –vigyorogtam. Olyan jó volt már végre látni.

- Mi a helyzet? Minden rendben ott? –kérdezte.

- Persze, vagyis most már igen.

- Mi volt a baj?

- Csak volt egy kis összezördülésem apáékkal, de már nincs gond.

- És A NŐ? –

- Egyre kedvesebb velem, amin én is meglepődtem. Eléggé furcsa. Előbb is bejött és elkezdett jópofizni.

- Ne higgy a sátánnak! –utasított Rea, belőlem meg kitört a nevetés. –Ne nevess, ez halál komoly. Említettem már, hogy a sátánok milyen rossz hatással vannak a belső világodra?! – folytatta. Hát, azt hiszem már én sem csodálkozom, hogy Reát boszorkánynak tartják a suliban. Igen, sajnos támogatták őt egy-két ilyen beszólással az évek folyamán. De őt nem nagyon érdekelte.

- Már említetted, de lehet hogy megváltozott. Mi van ha már nem az az idióta szőke aki volt fél éve?? –tettem fel a költő kérdést.

- Sorina! Kételkedsz bennem?

- Nem, dehogy! –vágtam rá azonnal, talán kicsit túl gyorsan is.

- Akkor jó. –mosolyodott el. –Csak ne lepődj meg, majd ha árt neked, úgy ahogy eddig tette.

Azt hiszem Rea elvei elég érdekesek. Nem mondom, hogy nem hiszem el, mert lehet, hogy igaza van, és Caroline tényleg csak nyalizik apánál. Viszont, ha nem akkor mindenkinek jár egy utolsó esély.

Már elég régóta beszélgettünk Rea-val, amikor hirtelen bevillant egy chat ablak. Hoppá.

Harry: Szia

Sorina: Szia

H: Mi a helyzet?

S: Semmi érdekes. Veled?

H: Velem se. Hogy-hogy még nem alszol?

S: Nem vagyok álmos.

H: Aha.

És ennyi, azt hittem, hogy itt be is fejeződött a beszélgetésünk, aztán rá 10 percre megint írt.

H: Nincs kedved sétálni?

S: Most?

H: Aha

S: Megpróbálok kiszökni.

H: A ház előtt várlak :)

Gyorsan a szívemhez kaptam a kezem, ami egyre gyorsabban vert. Azt hiszem örülhetek, hogy még a helyén van.

- Rea, mennem kell. Majd még beszélünk. Szia. –köszöntem el gyorsan.

- Rendben, de mindenképp részleteket szeretnék. –válaszolta, én meg elkerekedett szemmel bámultam.

- Mi?

- Előbb, amikor chateltél valakivel nagyon mosolyogtál. Na, jó legyél. Szia. –és erre kinyomta a hívást. Rajtam meg eluralkodott, a „mit vegyek fel? Nincs egy göncöm se” érzés, aztán rájöttem, hogy éjszaka van, sötét és hideg (nyár van persze, de Londonban a nyár nem igazi nyár). Így teljesen mindegy volt, milyen ruhadarabot húzok magamra.

4.rész

Sziasztok! Megérkeztem az új résszel. Egy kicsit késtem, de remélem azért megértitek. Egy nagyon mozgalmas héten vagyok túl. Megcsináltam a felvételit... jupíí *-* ..
Igazából most köszönetet szeretnék mondani azoknak, akik olvassák a blogot, és véleményezik. Köszönöm ♥

 

Mi az, hogy azt nem élné túl, ha kizuhannék???? Nem is ismer! Vagy talán ismer, csak én nem tudok róla?! Ajj, olyan zavaros minden. De mi van akkor, ha tetszem neki? :) ..Nem! Biztos nem! :( ..hiszen még a nevemet sem tudja. Azt hiszem elég lesz az álmodozásból, majd „sors bácsi” eldönti, hogy mit akar.

Igazából egész nap csak ezen kattogott az agyam. Ő elment valahová, és nem tudom, hogy mikor jön vissza. Folyamatosan lesekedtem ki az ablakon, hátha most, vagy most, de nem jött. Persze az egész napomat nem az ablakban töltöttem. Az időfecsérelés lett volna. Így inkább szivecskéket rajzoltam papírra (ugye ez már sokkal jobb program :D). A szív közepébe szerettem volna írni a nevét, és akkor döbbentem rá, hogy nem tudom a nevét. Nem is ismerem! Szuper. Sikeresen bolondított magába egy ismeretlen. Gratulálok Sorina Marceau!

Na szóval, apáék estére értek haza, és láttam rajtuk, hogy hulla fáradtak voltak. Hogy lehet egy wellnes napon elfáradni?! Hát egész nap csak pihentek. De mindegy. Megszántam őket és összeütöttem egy gyors vacsorát. Láttam rajtuk, hogy jól esett nekik, így nem bántam rá az időmet.

Este végre előszedtem a laptopomat a bőröndöm aljából és bekapcsoltam. Megnyitottam egy csomó oldalt, és ez miatt a gép kicsit lelassult, majd lefagyott. Már annyira ideges voltam, hogy majdnem földhöz csaptam. Hagytam egy kicsit, hogy helyre jöjjön, csapkodtam egy sort és végre neki láttam a pihenésemnek. Először a közösségi oldalakat böngésztem. Kaptam egy ismerősnek jelölést. Kíváncsian nyitottam meg, majd amikor megláttam a nevet semmi nem ugrott be. Ki a fene lehet az a Harry Styles. Megnéztem a profilképét, de mivel háttal állt rajta fogalmam sem volt, hogy ki lehet az. Mindegy. Úgy hagytam, nem jelöltem vissza.

Reggel, amikor felkeltem félkómásan próbáltam megkeresni a ruháimat, amit a székemen hagytam tegnap este. Sehol sem voltak. Hirtelen A NŐ (Caroline) nyitott be a szobámba.

- Jó reggelt! Van még valami ruhád? –kérdezte.

- Milyen ruhám? –bámultam rá elkerekedett szemekkel.

- Hát amit még ki kell mosni. –mosolygott rám.

- Nincs, és eddig se volt, itt a szobámban.

- Ezt hogy érted? –bámult rám.

- Hát, amit ki kell mosni, azt mindig a szennyes kosárba teszem. –mondtam.

- Á, értem. –válaszolta és teljesen ráfagyott az arcára a mosoly.

- Amúgy hol vannak a ruháim? –támadtam le azonnal, éreztem, hogy valami nagyon nem oké.

- Hát, izé…kimostam őket. –kezdett vigyorogni, amolyan „hupsz” nézéssel.

Igazából mindig is a „jobb félni, mint megijedni” elvet vallottam, így lerohantam a lépcsőn, egyenesen ki az udvarra, és akkor megláttam. Már késő volt, megijedtem. Persze A NŐ rohant utánam az udvarra, illetve csak próbált a 10 cm-es tűsarkain.

- Mit műveltél? –fordultam felé, már a kezemben tartva azt a szörnyűséget, amit ezután tutira nem fogok tudni felvenni.

- Én csak segíteni akartam.

- De nem kértem a segítségedet. Nézd meg ezt a ruhát –nyomtam a kezébe. –Szerinted ezt még fel tudom venni valahová? –üvöltöttem még mindig.

- De..
- Igen, mindig az a „de”. –mély levegő és próbáltam lenyugodni. –Figyelj! Együtt kell töltenünk azt a nyomorult 2 és fél hónapot, így megkérnélek, hogy ne nyúlj a cuccaimhoz, ne csinálj semmit, ami hozzám kötődik! Majd én mindent elrendezek. Nem vagyok már kislány! –és akkor jöttem rá, hogy nem igazán sikerült lenyugodnom, ugyanis még mindig kiabáltam a szőkével.

Apa vágta a hátsó ajtót és mérgesen meredt ránk. Gyorsan szedte a lépteit. Na most lesz neki.

- Lányok mi ez a a kiabálás már reggelre? –nézett ránk még mindig azzal a „valaki kapni fog” nézéssel.

Egyszerre kezdtük mondani, így valószínűleg semmit nem lehetett érteni, apa csak kapkodta a fejét közöttünk, és szerintem próbált elkapni egy-két mondatot.

- Elég legyen! –mondta. –Sorina, én nem így neveltelek… -kezdte.

- Te nem neveltél sehogy. –vágtam rá azonnal. Igaz, hogy halkan, de apa meghallotta.

- Ezt hogy érted? –folytatta volna, de elakadt a szava.

- Azért mert itt vagyok minden évben kb. 3 hónapot és az alatt elmegyünk kirándulni, és elhalmozol ajándékokkal meg pénzel.. az nem nevelés! – akadtam ki teljesen. Kijött belőlem minden, amit már tartogattam egy ideje.

- Ezt nem gondoltam volna. Mikor lettél ilyen? –mondta, nekem pedig gyűltek a könnyek a szememben. – Azt hittem jól megleszünk megint, mint máskor is, de úgy látom ez nem fog menni. Tőlem itt maradhatsz, de ha nem akarsz velünk lenni nyáron akkor akár haza is mehetsz. –fejezte be, és végem volt. Kitört belőlem a sírás. Már úgy voltam, hogy akárhova megyek csak ne kelljen ezt hallgatnom. Futni kezdtem ki az utcára (pizsamában) és csak zokogtam. Valaki hirtelen elkapott. Magához húzott és szorosan megölelt. Csodálatos illata volt, szinte elvesztem benne.
A fiú ölelése megnyugtatott. De még mindig fájt, mert talán igaza van apának, és szörnyen viselkedtem, és lehet hogy Caroline csak jót akart.

- Mi a baj? –kérdezte a fiú, kissé rekedtes hangon.

Nem válaszoltam, ezért lazábra vette az ölelést és akkor megláttam. A zöld szemei még mindig ugyanúgy világítottak, mint eddig, göndör hajába belesütött a napsugár, így egy kicsit megvilágította. Amikor ránéztem elmosolyodott és az arcán megjelentek a mosoly gödröcskék.

3.rész:

Elkészült a harmadik rész is! :) ..köszönöm a hozzászólásokat az előző két résznél, és továbbra is várom a véleményeket, akár hozzászólásban vagy chat-en is! :) Jó olvasást!! xoxo

Le merem fogadni, hogy apa látta az egész jelenetet, mégsem kérdezett semmit. Akkor sem, amikor vártunk, hogy beszállhassunk az egyik kabinba. Sem akkor amikor már benne voltunk. Csak mosolygott egyfolytában. Én viszont egyre kellemetlenebbül éreztem magam. Közben persze fényképeztem is és bámészkodtam jobbra-balra. Ez az egyetlen dolog, amit még nem untam meg a rengeteg év alatt. valahogy minden évben máshogy látom London-t, ilyen magasságból. Csodálatos. Két kép között rávettem magam, hogy megkérdezem apát, hogy mit gondol.

- Khm. Szóval láttad? –álltam meg mellette, mert hogy eddig állandóan járkáltam.

- Mégis mit? –tette a hülyét és rám sem nézett, csak tovább mosolygott.

- Hát tudod… –folytattam.

- Mit tudok? –még mindig nem nézett rám.

- Hát ahogy fel löktek. Láttad, nem?

- De igen.

- És? Mit gondolsz? –néztem elkerekedett szemekkel.

- Mit kéne gondolnom? –mosolygott. Én meg hagytam.

Mi az, hogy „mit kéne gondolnom?” ??. hát ő az apám, vagy nem? Azért csak félti valamennyire az egy szem lányát. Legalábbis egy normális apa, egy normális családban ezt tenné. Ja, csak hogy nekem sem normális családom, sem normális apám. Így már értem.

A röpke egy óra után már azon voltam, hogy hazaérünk és apát lekötözöm egy székhez, majd addig vallatom, mire el nem mondja, hogy mit gondol. Aztán rájöttem, hogy ilyet nem tehetek, szóval ezt az ötletet elvetettem.

Csendesen sétáltunk hazafelé, egymás mellett. Én lehajtott fejjel, folyamatosan a cipőm orrát néztem, mintha csak valami érdekes lett volna rajta. Apa pedig felszegett állal, folyamatosan maga elé nézve. Legalább egyikünk figyelt, így engem is párszor arrébb húzott, nem hogy megint „fellökök valakit”. Épségben hazaértünk és akkor ott semmire nem vágytam csak rengeteg kajára!!!! Mivel a hűtő teljesen üres volt, így muszáj volt rendelnem. Remélem, ha a házi sárkány itthon lesz legalább főzni fog, mert nem áll szándékomban minden este pizzát enni.

Teli gyomorral aludtam el. Egyik legjobb érzés a világon, de komolyan. :)

Úgy terveztem, hogy reggel alszok, mondjuk tizenegyig, és akkor majd apától ágyba kapom a reggelit, és csak dél felé mászom ki az ágyból. Aha, majdnem. Hajnali hétkor óriási csörömpölésre ébredtem. Először azt hittem, hogy a Világok harca c. filmben vagyok, de ezt megcáfolta az, hogy amikor kinéztem az ablakon az út ugyanúgy volt, ahogy tegnap este. Nem tört be, nem repedezett, semmi. Álmos fejjel, csapzott hajjal, egy bő trikóban és egy rövidnadrágban csoszogtam le a lépcsőn, hogy megnézzem ki az, aki felébreszt akkor, amikor még az „igazak álmát” álmodom. Nem csalódtam. Egy plastic barbie állt a nappali közepén hatalmas tűsarkakon, egy tonnányi sminkkel és egy mini ruhában. A NŐ megérkezett! Amint meglátott a lépcső alján széles mosolyra húzta a száját, amit így visszagondolva inkább vigyornak neveznék. Megindult felém, én meg a jól neveltségem ellenére hátráltam egy lépést a biztonság kedvéért. Szó szerint a nyakamba borult, és arról áradozott, hogy ő mennyire örül nekem, na meg annyira sajnálja, hogy az utolsó alkalommal olyan csúnyán váltunk el. Már kezdett szorongatni. Éreztem, hogy meg akar fojtani. Gonosz egy nőszemély az biztos.!

Apa jelent meg az ajtóban és folyamatosan csak mosolygott ránk. Látta, hogy „mennyire jól megvagyunk egymás mellett, és nem szívjuk el egymástól a levegőt”. Hát, ha tehetném elszívnám, de akkora tüdőm sajnos nincs. Már kapálózni kezdtem, jelezve, hogy engedjen már el. Igazából az „ölelés” csak pár másodpercig tartott, viszont nekem az örökkévalóságot jelképezte inkább.

- Annyira megváltoztál drágám. Olyan jól nézel ki, fordulj már! –nyávogta, majd rántott rajtam egyet, hogy forduljak már meg, hogy jobban szemügyre vehessen.

- Akkor én még visszaalszom. –erőltettem magamra egy vigyort és felmentem a szobámba.

És elkezdődött az igazi nyaralás, amikor csak magamra számíthatok, mert apa el lesz foglalva. Sajnos visszaaludni már nem tudtam. Jobbnak láttam, ha inkább felöltözök és elrendezem magam, így reggelre.

- Soriiii, reggeliiiii! –hallottam a nyávogást. Tehát, mivel macskánk nincs, már csak egy személy maradt aki így nyávog. És mégis ki az a Soriiiii? -.-

- Még mindig Sorina vagyok! –szóltam oda neki, hogy azért, ha már azt a pár lépés távolságot nem tartjuk akkor legalább a nevemen szólítson!

Leültem az asztalhoz, majd apa elém tett egy tányér rántottát. Érdeklődve bámultam, amolyan „ugye nem lesz tőle semmi bajom?” nézéssel, amikor a szeme sarkában apró kis nevető ráncokat fedeztem el. Ez az! Akkor ezek szerint egy csapatban vagyunk a szőke ellen. Sajnos ez ügyben (is) minden reményem elszállt, amikor egy-két csókot váltottak a konyha közepén, engem meg a hányás kapdosott.

- Heló! Én itt eszek! –háborodtam fel.

Nem szóltak semmit, csak simán abba hagyták. Köszönöm.

Apa természetesen ma az egész napot A NŐ-vel töltötte, így én egyedül maradtam a házban. Nem találtam magamnak jobb elfoglaltságot, mint azt, hogy olvassak. Előszedtem a kedvenc könyvem, beültem az ablakba és fellapoztam. Alighogy elkezdtem olvasni, amikor nagy mozgolódásra lettem figyelmes. Óvatosan elfordítottam a fejem a szomszéd ház irányába, és a velem szemben levő ablakot vizsgáltam. Egy ember, és ha az érzékeim nem csalnak, akkor egy fiú futkosott jobbra-balra. Kiabált, aztán tépte magáról az ingét. Megint kiabált, majd újra felöltözött. Bámultam egy darabig, és ez jó ötlet volt, viszont csak addig, amíg észre nem vett. Kinyitotta az ablakot, és..és.. Ő volt az!  Majd átkiáltott:

- Ugye nem öngyilkossági kísérletre készülsz? –tényleg ennyire hülyén néztem ki egy ablakban ülve?!

- Nem. –mosolyogtam.

- Oké, mert azt nem élném túl. –mosolygott, majd elment az ablakból én meg sokkot kaptam. Konkrétan azt hittem, hogy hányni fogok, mivel a lepkék a gyomromban nem bírtak magammal. Gyorsan kimásztam az ablakból, mielőtt még kizuhanok. Azta.

2.rész

Sziasztok! Megérkeztem a második résszel, éééééés *dobpergééés* , ebben megtörténik A TALÁLKOZÁS! :)..
Szinte még csak most nyitottam a blogot, de már több mint 140 oldalmegjelenítés volt, aminek nagyon örülök! Nagyon jó lenne, ha véleményeznétek az adott részt, hogy tudjam, van-e értelme írnom, jól csinálom-e, vagy milyen lett a rész, stb. ..nagyon örülnék neki, ha kapnék egy kis "kritikát" :))
Megvan a .:: Szereplők ::. oldal! Nézegessétek! Folyamatosan bővülni fog:)
Jó olvasást a második részhez!! :))

Wiiii, még van egy és fél szabad napom. Addig boszorkamentes lesz a ház.  De jó.

Igazi megváltás volt éjjel úgy aludni, hogy a szomszédban akkora buli volt, majd szét zúzták a házat. Mivel a repülőn sokat aludtam, így is nehezen tudtam lehunyni a szemeimet, és akkor még ez is. Kábé fél kettő lett, mire ágyba kerültem és onnantól csak rosszabb volt. Próbáltam olvasni, netezni vagy valami, de semmire sem tudtam figyelni a hangzavar miatt. Leosontam a konyhába, hogy igyak egy korty vizet. Pont apu szobája előtt mentem el. Füléből fülhallgató lógott és nyakig eb volt takarózva. Aháá, szóval ő felkészült az éjjeli randalírozásra. Jó lett volna, ha szól, hogy ennyire hangosak a szomszédok. Én is felkészültem volna, de így most már mindegy.

Úgy gondoltam, ha már úgysem tudok aludni akkor kiülök a teraszra, úgyis meleg van. Erről jut eszembe, apa hogy tud nyáron is nyakig betakarózva aludni?! ..Egy üveg ásványvízzel a kezemben kiültem a kinti teraszra és néztem a csillagokat. Már egy ideje kint lehettem, mert bambulni kezdtem, aztán hirtelen felcsillant a szemem. Valami fényes úszott el előttem az égbolton.. Egy hullócsillag volt. Nem vártam egy percig sem.  Azonnal kívántam. Azt hiszem életemben másodszorra láttam ilyet, és amit az első alkalomnál kívántam az valóra is vált. Remélem ez is beteljesedik.

Hirtelen kicsapódott a szomszédok bejárati ajtaja és egy fiú rohant ki rajta. Illetve nem rohant, inkább „menekült”, de jó értelemben. Csurom víz volt. Most akkor vagy medencés party van, vagy csak simán melege volt és nyakon öntötte magát vízzel. Az utcai lámpa fénye megvilágította az arcát, így tökéletesen szemügyre tudtam venni.. magas, barna hajú fiú. Egyre inkább közeledni kezdett felém a srác egy vízipisztojjal, amit eddig észre sem vettem, hogy nála van. egy kicsit megijedtem, mert a sötétben azért mindig is féltem, plusz nem annyira kedves, amikor egy őrült le akar vizezni az éjszaka közepén. Már pedig szerintem feltett szándéka volt. Nem tévedtem. Mire felugorhattam volna, már vizes voltam. Igazából nem értettem az egész szituációt. Miért csinálta ezt?

- Hééé! –sikoltottam föl.

- Nicole! Gyere csak vissza a buliba.

- Mi? .. –kapkodtam a szavak,de nem volt világos a helyzet.

- Azt hitted, hogy kimaradsz a vizes buliból,.. –nem hagytam, hogy bejezze, mert akkor és ott volt elég. Mit képzel ez? Csak úgy odajön és nyakon vág egy vödörre való vízzel?!

- Elég már! –kiabáltam. – Én nem Nicole vagyok. És fogalmam sincs, hogy milyen buliról beszélsz. Nem is ismerjük egymást, te meg csak úgy idejössz és nagyon öntesz vízzel? ..

- Jaj, ne haragudj! Azt hiszem összetévesztettelek valakivel. –szabadkozott, de engem, ott abban a percben nem nagyon érdekelt.

- Akkor máskor inkább először nyisd ki a szemeidet, vagy ne igyál annyit, és akkor fogsz látni. ..Amúgy is legyél szíves és menj a közelemből, mert annyira pia szagod van, hogy az elviselhetetlen. –löktem arrébb, mert láttam, hogy abban az állapotban nem igazán fogja fel, hogy mit beszélek.

- Hé, hé, héé! Nyugi!  –hátrált, majd megfordult, intett egyet és elballagott a szokottnál is lassabban.

Már be is indult a nyaralásom, pedig csak második napja vagyok itt. Mi lesz még ezután?! ..próbáltam lenyugodni. Bementem a házba, azt hiszem ennyi csillaglesés elég is lesz. Mire a szobámba értem addigra a dübörgés, kiabálás és a hangos zene is elhallgatott. Jééé, azért csak kidőltek hajnali fél 4-re. Végre sikerült elaludnom és szerencsére csak akkor keltem fel, amikor már világos volt.

A nap fénye tökéletesen bevilágított az ablakomon, így nem tudtam tovább aludni, mint délelőtt 11 óra. Gyorsan elvégeztem a „reggeli” teendőimet. Fogmosás, felöltözés, reggeli, stb. Apu már várt. Városnézés. Ezt minden évben eljátssza, minden nyáron. Azt hiszi, hogy nem fújom kívülről, hogy mi az a Big Ben, hol van a Buckhingam palota, vagy esetleg, hogy mi az a London Eye. Egy kicsit kezd unalmas lenni az egész, pedig imádom Londont. Mindegy. Ez már szokássá vált. Változtatni nem tudok rajta, sajnos, inkább kiélvezem azokat a pillanatokat amikor apával lehetek, csak apával!!!

Természetesen gyalog mentünk, már miért is ne? Elvégre az éjjeli kis kalandom után (amiről apa nem tud) nem hiányzik más csak egy kiadós lábfájás. Mire sorra jártuk az összes nevezetes helyet Londonban a lábaim majdhogynem leszakadtak. Az utolsó állomásunk mindig a London Eye, ahol sokat elidőzünk. Ez most sem történt másképp. Természetesen minden évben muszáj felszállnunk rá. De ezt imádom. Belátom egész Londont röpke egy óráig. Amíg apu megvette a jegyeket én természetesen bámészkodtam, már miért is ne (?!), amikor valaki egyszerűen fellökött. Aúúúú.  Nyilván olyan, mint én. Nem figyel csak megy előre a saját feje után. A földön végeztem én is és ő is. Ő azonnal felugrott, aztán felsegített engem is. Milyen figyelmes. Ahogy felhúzott egyenesen Rá néztem. Gyönyörű zöld szemei voltak, és göndör haja. Mintha már láttam volna valahol. Annyira ismerős volt.

- Khm… Bocsánat. Nem figyeltem. –kezdte, én meg teljesen elvesztem a zöld szempárban. –Helóó, itt vagy?? –kérdezgetett, mintha csak eszméletlen lennék.

- Mi? Persze. Bocsi, csak nem figyeltem. –úúúú, de ciki.

- Látom. –mosolygott, és akkor aztán végem volt. A Kis mosolygödröcskék megjelentek az arca közepén én meg a fellegekben jártam. Folyamatosan csak mosolyogtam. –Akkor szia. –köszönt el, én meg hirtelen nem is kapcsoltam, csak utána.

- Szia. –mondtam, azt hiszem magamnak.

1.rész

Szóval megérkeztem az első résszel! Elég sokat agyaltam rajta, hogy pontosan mi is lehetne a téma lényege, mire végül kitaláltam. Nem egy átlagos fanfoctionra tervezem ezt a blogot, amikor is "egymásra találank, boldogan élnek, blabla.." ..Nem! Ez nem iylen blog lesz! .Jó olvasást az első részhez! :) 

Nos, hol is kezdjem?! ..Talán először bemutatkozni kéne. Tehát, Sorina Marceau vagyok, 17 éves gimnazista. Gazdag szülők gyermekeként mindenki azt hiszi, hogy nekem milyen tökéletes, pedig nem. A Szüleim elhalmoznak mindennel, olyan dolgokkal is, amire nincs szükségem, és soha az életben nem is lesz. Egészen a autómtól (amit még nem is vezethetek) a jacuzzi-ig  a fürdőszobámban. Mivel a szüleim elváltak, így év közben anyánál vagyok, és a nyári szünetben, valamint ünnepeken apánál. Ez így elég bonyolult, főleg, mert míg anyával Spanyolországban élünk addig apám az Egyesült Királyság fővárosában. Ez a fő oka, amiért év közben nem sűrűn látogatjuk egymást apával, a másik ok, pedig a mostoha apám, akivel kölcsönösen nem kedveljük egymást. Igazából soha nem kedveltem. Nem csak azért, mert „elvette tőlem anyát”…hanem azért is, mert csóró. Amikor találkozott anyával egy vasa sem volt, azóta pedig úszik a pénzben. Önző, senkinek nem ad, csak magára költ, hogy neki legyen meg minden, a többi nem számít. Ahhoz képest, amilyen családban élek, szerintem eléggé jól vagyok nevelve, de ezt természetesen nem a szüleimnek köszönhetem, hanem a nevelőnőmnek, aki mindenre megtanított. Nagyon szerettem őt, olyan volt nekem, mint egy pótanyuka. Igazából már akkor is az az elv vezérelt, hogy „ami a szívemen, az a számon” és lehet, hogy ezzel megbántottam párszor, de nem fogom magamban tartani, amit érzek. Lehet, hogy néha szívtelennek gondolt, de végül mindig belátta, hogy igazam volt. Amint megkezdtem az iskolát a nevelőnőm eltűnt. Állítólag elköltözött, és már nem tudott rám vigyázni. Amúgy akkor már mindegy volt, mivel az iskolában töltöttem szinte az egész napomat. Sikeresen befejeztem az alapiskolát, letettem az alapokat kitűnően. Amióta anyáék elváltak minden nyarat és karácsonyt apánál töltök. Apával sokkal jobb, ő megért és hülyéskedni is lehet vele. Viszont akkor nagyon kiakadok, amikor olyankor megy üzleti útra, amikor én nála vagyok, és a imádnivaló barátnőjével kell lennem, mivel még kiskorú vagyok, nem hagyhat egyedül, blabla.. Bár, ha jobban belegondolok akkor mindig csak két „tini” szokott maradni a házban, mert apám barátnője mindössze 22 éves, majdnem a lánya lehetne, de mindegy. Az ő dolga. Igaz barátom csak egy van, Rea. Ő tényleg igaz barát, mindig kiáll mellettem és bármikor számíthatok rá. Teljesen kiegészítjük egymást. A többi „haver” nem miattam lóg velem, inkább csak a pénz miatt. Ha kis csóri lennék, akkor messziről elkerülnének, és talán még le is köpdösnének. Igazából nem szívesen vagyok velük, valójában utálom őket. És akkor miért vagyok velük? Na, ez jó kérdés. Talán azért, mert még nem mertem megmondani az igazat. Nem nagyon szeretnék szembeszállni egyik kigyúrt és tetovált „haverommal” sem, akármilyen szókimondó is vagyok.

Elérkezett újra a nyár, az a két és fél hónap amit egész évben a legjobban várok, mert akkor megszabadulok a mostoha apámtól, és persze Londonban lenni sem akármi, na nem mintha Madridban olyan rossz lenne. Egyik nagyvárosból a másikba. Azért Londonhoz mégis jobban ragaszkodom.

- Sorina! –szólított egy hang. Megfordultam és megöleltem apát. Nagyon hiányzott, és már fél éve nem láttam. –Megnőttél! –mosolygott.

Összekaptam a bőröndömet, majd még utoljára visszanézve kiléptem a szobámból. Hát anyáék a sajátos módjukon elköszöntek tőlem, „kapsz két puszit, csak menjél már” stílusban. Na kösz. Beszálltam a kocsiba és elindultunk a reptér felé. Gyorsan írtam Rea-nak egy sms-t, hogy jó legyen nyáron meg ilyenek.

- Izgulsz? –kérdezte apa, belenézve a tükörbe, ami pont rám irányult.

- Kéne? –lepődtem meg.

- Magángéppel megyünk.

Nahát, ki hitte volna?! A gazdag apuci elviszi haza a pici lányát magángéppel (!). Most komolyan ezért kéne izgulnom? Ezerszer hurcolt már magángéppel ide-oda, és bármilyen meglepő, az út mindig ugyanolyan volt, mert mindig végig aludtam.

Kiszálltunk a kocsiból és akkor megpillantottam „a magángépet”. Hát apuci kitett magáért, mit ne mondjak. Biztos ilyennek utazik Paris Hilton is, viszont nekem elég lett volna, egy sima járatos gép is, de mindegy. Ebből látszik, hogy pénzen akarnak megvenni. Felszállok a gépre, leszállok a gépről. Mindössze ennyi maradt meg a repülős utamból. A bőröndömet magam után húzva gondolkodtam, hogy tiszta unalmas az életem. Mindig csak ugyanaz történik velem. Elhatároztam, hogy ezen a nyáron változtatok rajta. Mire észbe kaptam, már a szobámban álltam, ami pontosan úgy nézett ki, ahogy fél éve hagytam. Ugyanaz a rend és tisztaság fogadott. Kipakoltam a cuccaimat és ledőltem egy kicsit, mert akármennyit is pihentem az út alatt, mindig fáradt leszek. Amikor felébredtem azt gondoltam, hogy csak fél órát aludtam, de aztán rájöttem, hogy a fél óra nem egészen fél óra volt. Nagyjából három órán át húztam a lóbőrt. Na, ez szép. Megérkezem Londonba és az az első dolgom, hogy aludjak. Kimásztam az ágyból, és lementem a konyhába (apa übergazdag, ezért jár az emeletes kéró, medencével, stb.). Benéztem a hűtőbe. Üres. Király. Ennyit a kajáról.  Először nem tudtam eldönteni, hogy a ház változott meg vagy én vagyok annyira feledékeny, hogy eltévedek egy házban?! Már mindent végig jártam, mire megtaláltam apát, azzal a gonddal, hogy éhes vagyok a hűtő meg üres. Na, igen. Amikor nincs itthon a házisárkány akkor nyilván apa nem szokott főzni, inkább rendel magának valamit. Ez most sem volt másképp. Kb. fél órába telt, mire kihozták a pizzákat, mi meg azonnal neki estünk.

- Amúgy hol van? –kérdeztem hirtelen.

- Ki? –nézett rám értetlenül.

- Hát ő.

- Ki?

- A NŐ! –jelentettem ki, mire apa elröhögte magát.

- Caroline-ra gondolsz? –nézett rám elkerekedett szemekkel.

- Aha.

- Fotózáson van. –válaszolta lazán. Hát persze. Hol máshol lenne?

- És mikor jön vissza?

- Holnapután.

- Király. –forgattam a szemem.

Hi Everybody!! :D

Na, szóval! Nemsokára ezen a blogon olvashatjátok a One Direction-ös történetemet. Még semmit nem szeretnék elárulni, hogy ki lesz a főszereplő meg stb. Legyen meglepetééééés! :)
Pár sor rólam:
Réka vagyok, 15 éves. 
Belieber, Directioner, SzJGer! 
Kedvencem a bandából nincsen, mert mind az 5 fiút szeretem! 

A történetről (bevezető szerűség):
Néhányan azt gondolják, hogy egy tizenéves élete nagyon jó és gyönyörű. Rengeteg dolog történik vele, de sokan azt hiszik, hogy ezek csak jó dolog, de sajnos nem. Mára már beláttam, hogy az élet nem fenékig tejfel, és igenis meg kell küzdeni azért, amit szeretnénk. A legszebb dolog mégis az, amikor megtalálod az igaz barátaidat és azt az embert, akit a világon a legjobban szeretsz!