3.rész:

Elkészült a harmadik rész is! :) ..köszönöm a hozzászólásokat az előző két résznél, és továbbra is várom a véleményeket, akár hozzászólásban vagy chat-en is! :) Jó olvasást!! xoxo

Le merem fogadni, hogy apa látta az egész jelenetet, mégsem kérdezett semmit. Akkor sem, amikor vártunk, hogy beszállhassunk az egyik kabinba. Sem akkor amikor már benne voltunk. Csak mosolygott egyfolytában. Én viszont egyre kellemetlenebbül éreztem magam. Közben persze fényképeztem is és bámészkodtam jobbra-balra. Ez az egyetlen dolog, amit még nem untam meg a rengeteg év alatt. valahogy minden évben máshogy látom London-t, ilyen magasságból. Csodálatos. Két kép között rávettem magam, hogy megkérdezem apát, hogy mit gondol.

- Khm. Szóval láttad? –álltam meg mellette, mert hogy eddig állandóan járkáltam.

- Mégis mit? –tette a hülyét és rám sem nézett, csak tovább mosolygott.

- Hát tudod… –folytattam.

- Mit tudok? –még mindig nem nézett rám.

- Hát ahogy fel löktek. Láttad, nem?

- De igen.

- És? Mit gondolsz? –néztem elkerekedett szemekkel.

- Mit kéne gondolnom? –mosolygott. Én meg hagytam.

Mi az, hogy „mit kéne gondolnom?” ??. hát ő az apám, vagy nem? Azért csak félti valamennyire az egy szem lányát. Legalábbis egy normális apa, egy normális családban ezt tenné. Ja, csak hogy nekem sem normális családom, sem normális apám. Így már értem.

A röpke egy óra után már azon voltam, hogy hazaérünk és apát lekötözöm egy székhez, majd addig vallatom, mire el nem mondja, hogy mit gondol. Aztán rájöttem, hogy ilyet nem tehetek, szóval ezt az ötletet elvetettem.

Csendesen sétáltunk hazafelé, egymás mellett. Én lehajtott fejjel, folyamatosan a cipőm orrát néztem, mintha csak valami érdekes lett volna rajta. Apa pedig felszegett állal, folyamatosan maga elé nézve. Legalább egyikünk figyelt, így engem is párszor arrébb húzott, nem hogy megint „fellökök valakit”. Épségben hazaértünk és akkor ott semmire nem vágytam csak rengeteg kajára!!!! Mivel a hűtő teljesen üres volt, így muszáj volt rendelnem. Remélem, ha a házi sárkány itthon lesz legalább főzni fog, mert nem áll szándékomban minden este pizzát enni.

Teli gyomorral aludtam el. Egyik legjobb érzés a világon, de komolyan. :)

Úgy terveztem, hogy reggel alszok, mondjuk tizenegyig, és akkor majd apától ágyba kapom a reggelit, és csak dél felé mászom ki az ágyból. Aha, majdnem. Hajnali hétkor óriási csörömpölésre ébredtem. Először azt hittem, hogy a Világok harca c. filmben vagyok, de ezt megcáfolta az, hogy amikor kinéztem az ablakon az út ugyanúgy volt, ahogy tegnap este. Nem tört be, nem repedezett, semmi. Álmos fejjel, csapzott hajjal, egy bő trikóban és egy rövidnadrágban csoszogtam le a lépcsőn, hogy megnézzem ki az, aki felébreszt akkor, amikor még az „igazak álmát” álmodom. Nem csalódtam. Egy plastic barbie állt a nappali közepén hatalmas tűsarkakon, egy tonnányi sminkkel és egy mini ruhában. A NŐ megérkezett! Amint meglátott a lépcső alján széles mosolyra húzta a száját, amit így visszagondolva inkább vigyornak neveznék. Megindult felém, én meg a jól neveltségem ellenére hátráltam egy lépést a biztonság kedvéért. Szó szerint a nyakamba borult, és arról áradozott, hogy ő mennyire örül nekem, na meg annyira sajnálja, hogy az utolsó alkalommal olyan csúnyán váltunk el. Már kezdett szorongatni. Éreztem, hogy meg akar fojtani. Gonosz egy nőszemély az biztos.!

Apa jelent meg az ajtóban és folyamatosan csak mosolygott ránk. Látta, hogy „mennyire jól megvagyunk egymás mellett, és nem szívjuk el egymástól a levegőt”. Hát, ha tehetném elszívnám, de akkora tüdőm sajnos nincs. Már kapálózni kezdtem, jelezve, hogy engedjen már el. Igazából az „ölelés” csak pár másodpercig tartott, viszont nekem az örökkévalóságot jelképezte inkább.

- Annyira megváltoztál drágám. Olyan jól nézel ki, fordulj már! –nyávogta, majd rántott rajtam egyet, hogy forduljak már meg, hogy jobban szemügyre vehessen.

- Akkor én még visszaalszom. –erőltettem magamra egy vigyort és felmentem a szobámba.

És elkezdődött az igazi nyaralás, amikor csak magamra számíthatok, mert apa el lesz foglalva. Sajnos visszaaludni már nem tudtam. Jobbnak láttam, ha inkább felöltözök és elrendezem magam, így reggelre.

- Soriiii, reggeliiiii! –hallottam a nyávogást. Tehát, mivel macskánk nincs, már csak egy személy maradt aki így nyávog. És mégis ki az a Soriiiii? -.-

- Még mindig Sorina vagyok! –szóltam oda neki, hogy azért, ha már azt a pár lépés távolságot nem tartjuk akkor legalább a nevemen szólítson!

Leültem az asztalhoz, majd apa elém tett egy tányér rántottát. Érdeklődve bámultam, amolyan „ugye nem lesz tőle semmi bajom?” nézéssel, amikor a szeme sarkában apró kis nevető ráncokat fedeztem el. Ez az! Akkor ezek szerint egy csapatban vagyunk a szőke ellen. Sajnos ez ügyben (is) minden reményem elszállt, amikor egy-két csókot váltottak a konyha közepén, engem meg a hányás kapdosott.

- Heló! Én itt eszek! –háborodtam fel.

Nem szóltak semmit, csak simán abba hagyták. Köszönöm.

Apa természetesen ma az egész napot A NŐ-vel töltötte, így én egyedül maradtam a házban. Nem találtam magamnak jobb elfoglaltságot, mint azt, hogy olvassak. Előszedtem a kedvenc könyvem, beültem az ablakba és fellapoztam. Alighogy elkezdtem olvasni, amikor nagy mozgolódásra lettem figyelmes. Óvatosan elfordítottam a fejem a szomszéd ház irányába, és a velem szemben levő ablakot vizsgáltam. Egy ember, és ha az érzékeim nem csalnak, akkor egy fiú futkosott jobbra-balra. Kiabált, aztán tépte magáról az ingét. Megint kiabált, majd újra felöltözött. Bámultam egy darabig, és ez jó ötlet volt, viszont csak addig, amíg észre nem vett. Kinyitotta az ablakot, és..és.. Ő volt az!  Majd átkiáltott:

- Ugye nem öngyilkossági kísérletre készülsz? –tényleg ennyire hülyén néztem ki egy ablakban ülve?!

- Nem. –mosolyogtam.

- Oké, mert azt nem élném túl. –mosolygott, majd elment az ablakból én meg sokkot kaptam. Konkrétan azt hittem, hogy hányni fogok, mivel a lepkék a gyomromban nem bírtak magammal. Gyorsan kimásztam az ablakból, mielőtt még kizuhanok. Azta.