4.rész

Sziasztok! Megérkeztem az új résszel. Egy kicsit késtem, de remélem azért megértitek. Egy nagyon mozgalmas héten vagyok túl. Megcsináltam a felvételit... jupíí *-* ..
Igazából most köszönetet szeretnék mondani azoknak, akik olvassák a blogot, és véleményezik. Köszönöm ♥

 

Mi az, hogy azt nem élné túl, ha kizuhannék???? Nem is ismer! Vagy talán ismer, csak én nem tudok róla?! Ajj, olyan zavaros minden. De mi van akkor, ha tetszem neki? :) ..Nem! Biztos nem! :( ..hiszen még a nevemet sem tudja. Azt hiszem elég lesz az álmodozásból, majd „sors bácsi” eldönti, hogy mit akar.

Igazából egész nap csak ezen kattogott az agyam. Ő elment valahová, és nem tudom, hogy mikor jön vissza. Folyamatosan lesekedtem ki az ablakon, hátha most, vagy most, de nem jött. Persze az egész napomat nem az ablakban töltöttem. Az időfecsérelés lett volna. Így inkább szivecskéket rajzoltam papírra (ugye ez már sokkal jobb program :D). A szív közepébe szerettem volna írni a nevét, és akkor döbbentem rá, hogy nem tudom a nevét. Nem is ismerem! Szuper. Sikeresen bolondított magába egy ismeretlen. Gratulálok Sorina Marceau!

Na szóval, apáék estére értek haza, és láttam rajtuk, hogy hulla fáradtak voltak. Hogy lehet egy wellnes napon elfáradni?! Hát egész nap csak pihentek. De mindegy. Megszántam őket és összeütöttem egy gyors vacsorát. Láttam rajtuk, hogy jól esett nekik, így nem bántam rá az időmet.

Este végre előszedtem a laptopomat a bőröndöm aljából és bekapcsoltam. Megnyitottam egy csomó oldalt, és ez miatt a gép kicsit lelassult, majd lefagyott. Már annyira ideges voltam, hogy majdnem földhöz csaptam. Hagytam egy kicsit, hogy helyre jöjjön, csapkodtam egy sort és végre neki láttam a pihenésemnek. Először a közösségi oldalakat böngésztem. Kaptam egy ismerősnek jelölést. Kíváncsian nyitottam meg, majd amikor megláttam a nevet semmi nem ugrott be. Ki a fene lehet az a Harry Styles. Megnéztem a profilképét, de mivel háttal állt rajta fogalmam sem volt, hogy ki lehet az. Mindegy. Úgy hagytam, nem jelöltem vissza.

Reggel, amikor felkeltem félkómásan próbáltam megkeresni a ruháimat, amit a székemen hagytam tegnap este. Sehol sem voltak. Hirtelen A NŐ (Caroline) nyitott be a szobámba.

- Jó reggelt! Van még valami ruhád? –kérdezte.

- Milyen ruhám? –bámultam rá elkerekedett szemekkel.

- Hát amit még ki kell mosni. –mosolygott rám.

- Nincs, és eddig se volt, itt a szobámban.

- Ezt hogy érted? –bámult rám.

- Hát, amit ki kell mosni, azt mindig a szennyes kosárba teszem. –mondtam.

- Á, értem. –válaszolta és teljesen ráfagyott az arcára a mosoly.

- Amúgy hol vannak a ruháim? –támadtam le azonnal, éreztem, hogy valami nagyon nem oké.

- Hát, izé…kimostam őket. –kezdett vigyorogni, amolyan „hupsz” nézéssel.

Igazából mindig is a „jobb félni, mint megijedni” elvet vallottam, így lerohantam a lépcsőn, egyenesen ki az udvarra, és akkor megláttam. Már késő volt, megijedtem. Persze A NŐ rohant utánam az udvarra, illetve csak próbált a 10 cm-es tűsarkain.

- Mit műveltél? –fordultam felé, már a kezemben tartva azt a szörnyűséget, amit ezután tutira nem fogok tudni felvenni.

- Én csak segíteni akartam.

- De nem kértem a segítségedet. Nézd meg ezt a ruhát –nyomtam a kezébe. –Szerinted ezt még fel tudom venni valahová? –üvöltöttem még mindig.

- De..
- Igen, mindig az a „de”. –mély levegő és próbáltam lenyugodni. –Figyelj! Együtt kell töltenünk azt a nyomorult 2 és fél hónapot, így megkérnélek, hogy ne nyúlj a cuccaimhoz, ne csinálj semmit, ami hozzám kötődik! Majd én mindent elrendezek. Nem vagyok már kislány! –és akkor jöttem rá, hogy nem igazán sikerült lenyugodnom, ugyanis még mindig kiabáltam a szőkével.

Apa vágta a hátsó ajtót és mérgesen meredt ránk. Gyorsan szedte a lépteit. Na most lesz neki.

- Lányok mi ez a a kiabálás már reggelre? –nézett ránk még mindig azzal a „valaki kapni fog” nézéssel.

Egyszerre kezdtük mondani, így valószínűleg semmit nem lehetett érteni, apa csak kapkodta a fejét közöttünk, és szerintem próbált elkapni egy-két mondatot.

- Elég legyen! –mondta. –Sorina, én nem így neveltelek… -kezdte.

- Te nem neveltél sehogy. –vágtam rá azonnal. Igaz, hogy halkan, de apa meghallotta.

- Ezt hogy érted? –folytatta volna, de elakadt a szava.

- Azért mert itt vagyok minden évben kb. 3 hónapot és az alatt elmegyünk kirándulni, és elhalmozol ajándékokkal meg pénzel.. az nem nevelés! – akadtam ki teljesen. Kijött belőlem minden, amit már tartogattam egy ideje.

- Ezt nem gondoltam volna. Mikor lettél ilyen? –mondta, nekem pedig gyűltek a könnyek a szememben. – Azt hittem jól megleszünk megint, mint máskor is, de úgy látom ez nem fog menni. Tőlem itt maradhatsz, de ha nem akarsz velünk lenni nyáron akkor akár haza is mehetsz. –fejezte be, és végem volt. Kitört belőlem a sírás. Már úgy voltam, hogy akárhova megyek csak ne kelljen ezt hallgatnom. Futni kezdtem ki az utcára (pizsamában) és csak zokogtam. Valaki hirtelen elkapott. Magához húzott és szorosan megölelt. Csodálatos illata volt, szinte elvesztem benne.
A fiú ölelése megnyugtatott. De még mindig fájt, mert talán igaza van apának, és szörnyen viselkedtem, és lehet hogy Caroline csak jót akart.

- Mi a baj? –kérdezte a fiú, kissé rekedtes hangon.

Nem válaszoltam, ezért lazábra vette az ölelést és akkor megláttam. A zöld szemei még mindig ugyanúgy világítottak, mint eddig, göndör hajába belesütött a napsugár, így egy kicsit megvilágította. Amikor ránéztem elmosolyodott és az arcán megjelentek a mosoly gödröcskék.