1.rész

Szóval megérkeztem az első résszel! Elég sokat agyaltam rajta, hogy pontosan mi is lehetne a téma lényege, mire végül kitaláltam. Nem egy átlagos fanfoctionra tervezem ezt a blogot, amikor is "egymásra találank, boldogan élnek, blabla.." ..Nem! Ez nem iylen blog lesz! .Jó olvasást az első részhez! :) 

Nos, hol is kezdjem?! ..Talán először bemutatkozni kéne. Tehát, Sorina Marceau vagyok, 17 éves gimnazista. Gazdag szülők gyermekeként mindenki azt hiszi, hogy nekem milyen tökéletes, pedig nem. A Szüleim elhalmoznak mindennel, olyan dolgokkal is, amire nincs szükségem, és soha az életben nem is lesz. Egészen a autómtól (amit még nem is vezethetek) a jacuzzi-ig  a fürdőszobámban. Mivel a szüleim elváltak, így év közben anyánál vagyok, és a nyári szünetben, valamint ünnepeken apánál. Ez így elég bonyolult, főleg, mert míg anyával Spanyolországban élünk addig apám az Egyesült Királyság fővárosában. Ez a fő oka, amiért év közben nem sűrűn látogatjuk egymást apával, a másik ok, pedig a mostoha apám, akivel kölcsönösen nem kedveljük egymást. Igazából soha nem kedveltem. Nem csak azért, mert „elvette tőlem anyát”…hanem azért is, mert csóró. Amikor találkozott anyával egy vasa sem volt, azóta pedig úszik a pénzben. Önző, senkinek nem ad, csak magára költ, hogy neki legyen meg minden, a többi nem számít. Ahhoz képest, amilyen családban élek, szerintem eléggé jól vagyok nevelve, de ezt természetesen nem a szüleimnek köszönhetem, hanem a nevelőnőmnek, aki mindenre megtanított. Nagyon szerettem őt, olyan volt nekem, mint egy pótanyuka. Igazából már akkor is az az elv vezérelt, hogy „ami a szívemen, az a számon” és lehet, hogy ezzel megbántottam párszor, de nem fogom magamban tartani, amit érzek. Lehet, hogy néha szívtelennek gondolt, de végül mindig belátta, hogy igazam volt. Amint megkezdtem az iskolát a nevelőnőm eltűnt. Állítólag elköltözött, és már nem tudott rám vigyázni. Amúgy akkor már mindegy volt, mivel az iskolában töltöttem szinte az egész napomat. Sikeresen befejeztem az alapiskolát, letettem az alapokat kitűnően. Amióta anyáék elváltak minden nyarat és karácsonyt apánál töltök. Apával sokkal jobb, ő megért és hülyéskedni is lehet vele. Viszont akkor nagyon kiakadok, amikor olyankor megy üzleti útra, amikor én nála vagyok, és a imádnivaló barátnőjével kell lennem, mivel még kiskorú vagyok, nem hagyhat egyedül, blabla.. Bár, ha jobban belegondolok akkor mindig csak két „tini” szokott maradni a házban, mert apám barátnője mindössze 22 éves, majdnem a lánya lehetne, de mindegy. Az ő dolga. Igaz barátom csak egy van, Rea. Ő tényleg igaz barát, mindig kiáll mellettem és bármikor számíthatok rá. Teljesen kiegészítjük egymást. A többi „haver” nem miattam lóg velem, inkább csak a pénz miatt. Ha kis csóri lennék, akkor messziről elkerülnének, és talán még le is köpdösnének. Igazából nem szívesen vagyok velük, valójában utálom őket. És akkor miért vagyok velük? Na, ez jó kérdés. Talán azért, mert még nem mertem megmondani az igazat. Nem nagyon szeretnék szembeszállni egyik kigyúrt és tetovált „haverommal” sem, akármilyen szókimondó is vagyok.

Elérkezett újra a nyár, az a két és fél hónap amit egész évben a legjobban várok, mert akkor megszabadulok a mostoha apámtól, és persze Londonban lenni sem akármi, na nem mintha Madridban olyan rossz lenne. Egyik nagyvárosból a másikba. Azért Londonhoz mégis jobban ragaszkodom.

- Sorina! –szólított egy hang. Megfordultam és megöleltem apát. Nagyon hiányzott, és már fél éve nem láttam. –Megnőttél! –mosolygott.

Összekaptam a bőröndömet, majd még utoljára visszanézve kiléptem a szobámból. Hát anyáék a sajátos módjukon elköszöntek tőlem, „kapsz két puszit, csak menjél már” stílusban. Na kösz. Beszálltam a kocsiba és elindultunk a reptér felé. Gyorsan írtam Rea-nak egy sms-t, hogy jó legyen nyáron meg ilyenek.

- Izgulsz? –kérdezte apa, belenézve a tükörbe, ami pont rám irányult.

- Kéne? –lepődtem meg.

- Magángéppel megyünk.

Nahát, ki hitte volna?! A gazdag apuci elviszi haza a pici lányát magángéppel (!). Most komolyan ezért kéne izgulnom? Ezerszer hurcolt már magángéppel ide-oda, és bármilyen meglepő, az út mindig ugyanolyan volt, mert mindig végig aludtam.

Kiszálltunk a kocsiból és akkor megpillantottam „a magángépet”. Hát apuci kitett magáért, mit ne mondjak. Biztos ilyennek utazik Paris Hilton is, viszont nekem elég lett volna, egy sima járatos gép is, de mindegy. Ebből látszik, hogy pénzen akarnak megvenni. Felszállok a gépre, leszállok a gépről. Mindössze ennyi maradt meg a repülős utamból. A bőröndömet magam után húzva gondolkodtam, hogy tiszta unalmas az életem. Mindig csak ugyanaz történik velem. Elhatároztam, hogy ezen a nyáron változtatok rajta. Mire észbe kaptam, már a szobámban álltam, ami pontosan úgy nézett ki, ahogy fél éve hagytam. Ugyanaz a rend és tisztaság fogadott. Kipakoltam a cuccaimat és ledőltem egy kicsit, mert akármennyit is pihentem az út alatt, mindig fáradt leszek. Amikor felébredtem azt gondoltam, hogy csak fél órát aludtam, de aztán rájöttem, hogy a fél óra nem egészen fél óra volt. Nagyjából három órán át húztam a lóbőrt. Na, ez szép. Megérkezem Londonba és az az első dolgom, hogy aludjak. Kimásztam az ágyból, és lementem a konyhába (apa übergazdag, ezért jár az emeletes kéró, medencével, stb.). Benéztem a hűtőbe. Üres. Király. Ennyit a kajáról.  Először nem tudtam eldönteni, hogy a ház változott meg vagy én vagyok annyira feledékeny, hogy eltévedek egy házban?! Már mindent végig jártam, mire megtaláltam apát, azzal a gonddal, hogy éhes vagyok a hűtő meg üres. Na, igen. Amikor nincs itthon a házisárkány akkor nyilván apa nem szokott főzni, inkább rendel magának valamit. Ez most sem volt másképp. Kb. fél órába telt, mire kihozták a pizzákat, mi meg azonnal neki estünk.

- Amúgy hol van? –kérdeztem hirtelen.

- Ki? –nézett rám értetlenül.

- Hát ő.

- Ki?

- A NŐ! –jelentettem ki, mire apa elröhögte magát.

- Caroline-ra gondolsz? –nézett rám elkerekedett szemekkel.

- Aha.

- Fotózáson van. –válaszolta lazán. Hát persze. Hol máshol lenne?

- És mikor jön vissza?

- Holnapután.

- Király. –forgattam a szemem.